Tragikus leltár a Gulag világából

RECENZIÓ

Peter Juscák szlovák író a közép-európai elhurcolt nők visszaemlékezéseiből írt regényt

R. Kiss Kornélia, 2016. augusztus 17., szerda 19:58 

Több tízezer közép- és kelet-európai nőt hurcoltak el szovjet munkatáborokba a II. világháború végétől, sokan sosem tértek haza. Magyarországról összesen 700 ezren kerültek a Gulagra, 300 ezren meghaltak. Akik túlélték, titoktartást kellett fogadniuk, és a rendszerváltás után sem szívesen meséltek arról, amit átéltek. Így volt ez Csehszlovákiában és Lengyelországban is. Peter Juscák szlovák író úgy gondolta, ezt a közös közép-európai történetet kell megírnia, ráadásul női szemszögből, ami, ha lehet, egy kicsivel még drámaibb; elég, ha arra a számtalan meg nem született vagy elveszített gyermekre gondolunk, akik fel-felbukkannak Juscák regényének lapjain is.

Így született meg a késmárki Irena Kalaschová figurája, aki szlovákul, németül, magyarul, lengyelül, valamint oroszul is beszél; s ez a nyelvi sokszínűség már önmagában elég ahhoz, hogy kémkedés vádjával, hat hónapos terhesen feltegyék egy Szibériába tartó vonatra. Itt már a Bolygó, vagyis a Gulag törvényei uralkodnak. A hat hónapra született gyermek nem sírhat fel. Akik világra segítik, tudják, hogy választaniuk kell az ő élete és az anya élete között, és úgy döntenek: Irenát mentik meg.

Peter Juscák több száz női túlélőtől hallott történetet gyúrt össze Irena alakjában. A regényben nem törekedett másra, csak pontosságra. Az …és ne feledd a hattyúkat! a munkatáborok mindennapjainak leltára: tárgyaké, színeké, ízeké, testi és lelki sebeké, megaláztatásoké és méltatlan játszmáké, s olyan, életet-halált eldöntő választásoké, amilyeneket a marhavagonba zsúfolt lengyel, ukrán, szlovák, magyar és német nőknek kell meghozniuk, mint amikor idő előtt, orvosi segítség nélkül megszületik Irena gyereke.

Fontos Gulag-regények persze már ezelőtt is születtek; elég, ha Szolzsenyicin A Gulag szigetvilágára gondolunk, vagy Herta Müller Lélegzethintájára, amiért Nobel-díjat kapott a bánsági sváb írónő. Ő is személyes élményekből dolgozott, ha nem is közvetlen tapasztalatokból: barátja és írótársa, a lágert megjárt Oskar Pastior jegyzeteiből írta meg a Lélegzethintát. Peter Juscák viszont olyanok helyett írta ezt a könyvet, akik nem voltak íróemberek, „csak” lengyel matematika-tanárnők, ukrán munkásnők, miskolci táncosnők, kézsmárki iparosfeleségek. Irenáén kívül három-négy nő élettörténete bomlik ki részletesebben a regény lapjain, közülük egy tábori felügyelővé előlépett, gyermekgyilkosságért elítélt nőé. A közös pont a hattyú; ennek képe sokszor felbukkan a regényben: és bár Szibériában az is megeshet, hogy a hattyút egyszerűen megeszik, a regényben mégis az újra és újra feléledő remény szimbóluma lesz. Juscák kilenc év után engedi hazatérni Irenát, de Katalint, a táncosnőt és Danutát, a lengyel tanárnőt is – még ha a valóságban esetleg nem is így történt.

Az oral historyra épülő irodalom népszerű mostanában, és jelentős elismerést is kapott: tulajdonképpen tényirodalmi művekért kapta a Nobel-díjat tavaly Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónő – ezért kritikák is érték. Az egyik legismertebb német kritikus, Iris Radisch, a Die Zeit hetilap rovatvezetője például kifejtette: amit Alekszijevics csinál, az magas szintű újságírói munka, és nem járna érte Nobel-díj. Peter Juscák is újságíró, ő is több száz beszélgetés alapján írta meg a regényét. És egyetért abban, hogy a kritikusok nem feltétlenül rajonganak a valóságot viszonylag pontosan lemásoló, realista krónikákért, mégis úgy gondolta: meg kell írnia ezeknek a nőknek a történetét.

mno.hu/konyveshaz/tragikus-leltar-a-gulag-vilagabol-1357112